7.fejezet

itt az új rész, remélem tetszik. oldalt van szavazás, ha van kedvetek, szavazhattok arról, hogy milyen a történet. kérnék pár komit is.:) jó olvasást.!~~~

u.i.: bocsi a rövid részért.

Próbáltam elfelejteni, és az este további részében önfeledten bulizni, de nem ment.
Otthon üres ágy várt. Pedig reggel negyed hat volt.
Ha valami történt Tomival, az csak is az én hibám.
Felhívtam Petit. Azt mondta, hogy Tamás atomra berúgott, de már régebben elindult hazafelé.
Remek.
De ekkor....
Nyílik az ajtó, és valaki beesik rajta. Beszalad a fürdőszobába, magára csapja az ajtót, és hány.
Tamás volt az, hulla részegen.
Amikor meglátott, dühös lett, és elkezdett ordibálni.
- Te meg mit keresel itt? Ezek után hogy mersz idejönni?
- Tamás, hadd magyarázzam el!
- Ne magyarazz el semmit! Takarodj el!
Sírva pakoltam bele  egy táskába pár holmimat. Minél hamarabb el akartam onnan tűnni. Leszaladtam a garázsba, be a kocsiba, és álomba sírtam magam.
 Reggel arra ébredtem, hogy egy iszonyat kényelmetlen pózban feküdtem az első ülésen. Hirtelen nem tudtam hogy kerültem ide, de utána persze rögtön eszembe jutott minden.
A buli. Az esés. A nevetés. Az, hogy milyen csúnyán elküldött.
Hirtelen nem tudtam, hogy kihez menjek. A barátnőimhez nem akartam.
Még szerencse, hogy a nagybátyám, Tibó Pesten él. Rá mindig számíthatok. Tudtam, hogy most is képes lesz akár szavak nélkül is megvígasztalni.
Kint lakott a külvárosban, egy kertes házban. Sosem értettem, hogy miért kell egymagának egy ekkora nagy, kertes ház.
- Vivi, szia! - fogadott nagy örömmel.- Valami baj van? -  kérdezte már akkor, amikor látta, hogy könnyes a szemem, és csomag van nálam.
De rám újra rámtört a zokogás. Félrelöktem Tibót az ajtóból, berohantam a vendégszobába, és újra az ágyan fekve zokogtam. Azt hiszem, ebből egy ideig már nem lesz kiút.