4. fejezet

csőő<3 kaptam 3 kommentet. #csoda Isten tartsa meg jó szokásotokat!: D ehhez a részhez nincs túl sok hozzáfűzni valóm. jó olvasást!~~

- Hozzám jössz feleségül? - és letérdelt. - Már régóta terveztem, de nem találtam megfelelő alkalmat. De talán ez az... - mondta és mosolygott.
Nem tudom hogy csinálja, de még a legrosszabb pillanatokban is tud mosolyogni. Ez volt az egyik dolog , amit imádtam benne. Elég csak ránézni, és az ember akaratán kivűl is mosolyra derül.
De...
Nem 'adhattam' meg magam. Ha a szívemre hallgatok, akkor vele maradok,
 viszont ha az eszemre, akkor úgy gondolom, hogy a testi épségem fontosabb nála, és hogy ez az egész egy fellángolás. Egy fellángolás, ami már nem fog pár hónapnál tovább tartani.Egy fellángolás, ami megéget, tönkre tesz, szét szed. Ezt nem akarom. Nem akarok egy újjab csalódást. Nagy családot szeretnék, gyerekeket, gondoskodó apával. De mivan, ha ez a férfi Tamás? Mivan, ha ő az igazi, és egy ilyen, nevezzük úgy, hogy 'butaság' miatt elveszítem? Hiába próbáltam reálisan gondolkodni, nem tudtam dülőre jutni, mert ezek a gondolatok égették, mardosták a belsőm.Viszont most eljött a döntés pillanata. Eljött, mert egy férfi, akivel ezidáig életem talán legboldogabb szakaszát töltöttem, most ott térdelt előttem, kezében gyűrűvel, és a válaszomra várt. Egy olyan válaszra, ami dönthet mindkettőnk további életének részéről. Eldöntheti, és terelheti. Jó, vagy rossz irányba. Túl fiatalok vagyunk még. Fiatalok az élethez, a családhoz, a felelősség vállaláshoz.
- Tamás, figyelj. Ezt... Ezt te sem gondolhatod igazán komolyan. Én tudom hogy szeretsz, de túl fiatalok vagyunk még. Nem kell elsietni. - bele néztem a szemébe, és láttam, már sejti, hogy a válaszom 'nem'.
A szemében égető fájdalom nézett vissza rám. Nagyot sóhajtottam, és mindazt, amit magamban veséztem ki, elmeséltem neki. Nem tudtam mi lesz, nem tudtam hogy lesz, de erről muszáj tudnia, hogy megértse a döntésemet. Nem akartam felelőtlenül dönteni. Szívem szerint igent ordibálva ugrottam volna a nyakába, de tudtam, hogy az rossz döntés lenne.
Komoly arccal hallgatta végig az egész monológomat. Nem tudom mi járhatott az eszében.
Megértettem volna, ha megfogja magát, feláll, és kimegy. Elhagy. És soha többé nem keres. De tudom, ennél ő érettebb.
Rám nézett. A gyűrűs díszdoboz, ami eddig nyitva volt, és a kezében tartotta, most összezárta, és zsebre rakta.
-Erre talán majd még szükségünk lesz. Egyszer..- és eleresztett egy halvány mosolyt. - De figyelj. Én megértem, hogy aggódsz, de egyszerűen nincs miért.  A rendőrök elkapják azokat az embereket, és újra minden olyan lesz mint régen.
Szeretlek, szóval tisztelni fogom a döntésed. Bármi lesz. De tudd. Én mindig megfoglak védeni! - megfogta a kezem, és megpuszilt.
A sírás fojtogatott.
-Most haza megyek, hozzak be neked valamit?
- Nem, semmit, köszi.
Itthagyott, hogy emésszem magam. Hirtelen egy párnába temettem az arcom, és elkezdtem sírni. Lehet hogy rossz döntés lesz, de nem bánom. Akármi lesz, akár hányszor fognak össze verni, vagy bármi, szeretem, és nem fogom elhagyni.