3. fejezet - Hozzám jössz?

hát. itt a rész:) remélem tetszik. KOMMENT!!!!! jó olvasást~~

Eléggé sz*r helyzet volt. Ott feküdni, hallani ahogy beszélnek hozzád , és te nem tudsz semmit csinálni. Jelet adni, hogy 'Hahó emberek! Mindent hallok, itt vagyok, élek!" , vagy bármi.
De egyszer...
Eddig Tamás csak beszélt hozzám, [ ez volt talán az egyetlen dolog ami miatt még életben voltam, és 'nem' adtam fel. ] de most azt hallottam, hogy sír. Elegem lett a tehetetlenségből. Az a tudat, hogy fájdalmat okozok neki, akkora dühöt keltett bennem, hogy [ még mindem nem értem, hogyan ] de nagy erőt vettem magamon, és sikerült kinyitnom a szemem.
Jól hallottam. Tamás az ágyra dőlve, arcába temetkezve sírt.
-Úristen, Vivi! Felébredtél? - öröm töltötte el az arcát, majd megpuszilt, és kiszaladt az ajtón, orvosért.
Bejött a doki, megvizsgált. Azt mondta, hogy egy hét, és mehetek is haza. Örültem, bár eléggé nagy kétségek voltak bennem, hogy egy hetet még eltudik itt tölteni.
Míg Tamás elment nekem kajáért, gondolkoztam. Egy dolog mardosta a lelkem, és tudtam, hogy bár lehet, sőt biztos hogy rossz döntés lesz, meg kell tennem.
-Tamás, beszélnünk kell.!
- Mi az, kicsim? - olyan édes volt, ahogy mondta.
- Gondolkoztam. És akármennyire is szeretlek téged, sajnos ez nem fog tovább így működni. A testi egészégemet...
-Ugye... nem akarsz szakítani? - kérdezte, de a hangja remegett.
- De... - mondtam a padlót nézve. Nem akartam a szemébe nézni. A szemébe hazudni.
- Figyelj, ne! Ezt te sem gondoltad át igazán! A rendőrség elkapja őket, és ugyanúgy boldogok leszünk, mint azelőtt.
- De Tamás. Sajnálom, de nem! Hidd el, mind kettőnknek jobb lesz egymás nélkül! - amikor ezeket a szavakat kimondtam, a szívembe őrült nagy fájdalom hasított.
- Hozzám jössz? - kérdezte, és letérdelt.